Antwer kitartónak bizonyult. Amint elfogyott a pohár bor, gondolkodás nélkül kérte a következőt, közben pedig arról győzködött, hogy tartsak velük. Eleinte nem hozott lázba az ötlete, de minél több szűzleány csúszott le a torkomon, annál csábítóbbnak tűnt, és mivel Synestra alaposan meggyötört, úgy döntöttem megérdemlem a szórakozást. Antwer összecsődítette a cimboráit, aztán minden feltűnést kerülve kiosontam velük a Háromlábúból. Amint kiléptem az utcára, a sarokig futottam, ott pedig egy kerítés mögé rejtőzve vártam meg a többieket. Remegő lábbal, görcsbe rándult gyomorral képzeltem el tanítóm haragját, de már nem akartam visszafordulni. A következő pillanatban az addigra hangosan dalolászó brigád is odaért hozzám, majd hangos nevetésben törtek ki, amint meglátták rémült arcomat.
- Gyere ide, kortyolj bele! - nyúlt felém egyikőjük, egy fekete szakállas, vállas férfi.
Határozottan megragadta a karomat, és mintha csak egy fadarabot kapott volna fel a földről, úgy rántott magához, majd a kezembe nyomott egy fél üveg feketebort. Antwer azonnal mellettem termett - biztosan valami megmentőnek képzelte magát -, és csitítani kezdte a borgőzös társaságot:
- Uraim, legyünk tisztelettel törékeny vendégünk felé! Úgy látszik teljesen halálra rémült tőletek.
- Hagyd csak, erre nincsen semmi szükség! - vágtam bele a mondandójába. - Majd szólok, ha baj van.
Antwer barátai hangos éljenzésbe kezdtek, én pedig bátorságomat bizonyítva meghúztam az üveget, ami csak tovább fokozta az örömüket. Az egyik közeli ház ablakából egy koros női hang kezdett szitkozódni, jól el is átkozott minket, ezért elindultunk a fiatal éjszakába. A rengeteg kanyargós utca kész labirintusnak tűnt a számomra, főleg miután lecsúszott az a rettentően erős feketebor. Kérdőn emeltem az üres üveget magam elé, de válasz helyett csupán valaki kikapta a kezemből, és behajította az egyik udvarba, majd egy újabbat csúsztatott az ujjaim közé. A sokadik sarkon befordulva úgy véltem, elhagytuk Alsó-Ronomot. Egyre több kutya ugatott a kerítéseken túlról, és az addigi környékhez képest az élet is nagyobb volt az utcán - persze mi voltunk a leghangosabbak. Végül sikeresen elértük a célunkat, egy több emeletes fogadót, aminek a bejárata fölött a "Vércsap" szó volt a falba vésve. Egyáltalán nem tűnt barátságos helynek, a legtöbb ablakot bedeszkázták, az előtte húzódó árok partján pedig rosszarcú emberek beszélgettek, némelyikük fújtató viadort próbált nyugalomra bírni. Antwer egy fél pillantást vetett rám, mire két cimborája azonnal közre fogott, majd benyitott a fogadóba. A helyiségben alig lehetett megmozdulni, annyian voltak, ráadásul az átláthatatlan füsttől azt sem tudtam, ki után menjek. Nagy nehezen elkászálódtunk az emeletre vezető lépcsőig, ahol három verőlegény állta az utunkat.
- Van üres szobátok? - kérdezte Antwer.
- Egy szőnyeges még szabad - felelte az egyik férfi. - Küldjük a szokásosat?
- Igen, köszönjük!
Egy szót sem értettem abból, amit beszéltek, de hiába próbáltam megtudakolni a mellettem állóktól, hogy mit fogunk csinálni, máris indultunk felfelé. Az emeleti folyosók félhomályában csak néhány alak rajzolódott ki, ám a testőreim nem hagyták, hogy jobban szétnézzek, végig Antwert követtük, aki végül belépett egy nyitott szobába. Mindenhol különböző anyagú és mintájú szőnyegek hevertek sőt, még a falakon is díszelgett néhány. A plafonról halványan derengő, vörös, kék és sárga kristályok lógtak, egy lefűrészelt lábú étkezőasztalon kívül pedig nem volt bent más bútor. Amint mindenki beért és helyet foglalt a földön, Antwer becsukta az ajtót, majd mutatta nekem, hogy hova üljek. Bár a hideg futkosott a hátamon, a bortól földöntúli jókedvem volt, és a világítás egyszerűen megbabonázott. A színek kaotikus örvénylése lassacskán magával ragadott, kezdtem eltávolodni a többiektől, a hangjuk csupán múló visszhangnak tűnt számomra. Testemet kellemes érzés járta át, mintha csak a tavaszi szellő simította volna a bőrömet, azelőtt még soha nem éltem át olyat, mint akkor. Andalító illúzióimat Antwer kergette szét, a vállamat bökdösve szólítgatott engem:
- Tia, ébresztő! Tia, még csak most kezdődik az éjszaka, ne menj sehova! - Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, hiszen nem készültem elmenni, csak gyönyörködtem a hangulatos szobában.
- Mintha azt mondtad volna, hogy valami mérkőzésre jövünk, nem? - Agyam legeldugottabb szegletéből derengett fel az emlékfoszlány, ami szót követelt.
- Igen, hamarosan kezdődik is.
- Itt?
- Dehogyis, a pincében.
- Akkor minek jöttünk az emeletre? - A kérdést hallva a társaság hangos nevetésben tört ki, mire én érezhetően fülig vörösödtem.
- Hogy igyunk a város legfinomabb pálinkájából!
Az időzítés tökéletes volt. Amint Antwer befejezte a mondatot, az ajtón egy lengén öltözött, vékony nő lépett be a szobába. Egyik kezében méretes tálcát egyensúlyozott, közben lábával belökte az ajtót maga mögött.
- Meghoztam a hangulatot, uraim! - szólt vidám, mégis rekedtes hangján, ami látszólag egyáltalán nem illett hozzá.
- Ó, már nagyon vártuk! Kivételesen szeretnénk idejében leérni - mondta a szakállas izgatottan.
- Akkor nincs idő a beszédre - jegyezte meg a nő, miközben az asztal közepére helyezte a tálcát -, a nagy mérkőzés hamarosan kezdődik.
Amilyen gyorsan érkezett, úgy hagyta el a helyiséget köszönés nélkül, ottjártának egyetlen bizonyítéka csak az a furcsa tálca volt. Jóval nagyobb volt az átlagosnál, a középen álló üveg és az azt övező pohárkák csak egy kis részt követeltek maguknak. Körbe kis tartók sorakoztak, mindegyik egy-egy színes rongydarabbal volt lefedve. Antwer mindenki elé rakott egy poharat, az enyémet azonnal meg is töltötte.
- Mi ez? - kérdeztem gyermeki kíváncsisággal.
- Életvíz, pálinka - érkezett rá a rövid válasz.
- És miért csak nekem öntöttél?
- Kóstold meg, hogy a következőt tudd ízesíteni magadnak!
Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni, ezért tanácstalanul a többiekre pillantottam. Mindenki türelmetlenül nyúlkált a kis tartókban egy apró kanálkával, a tartalmát pedig a poharukba szórták, aztán rátöltötték a pálinkát.
- Ez olyan, mint a tea? - érdeklődtem suttogva, hogy csak Antwer hallja.
- Nos, mondhatjuk úgy is. Az életvíz nagyon finom pálinka, de Ronomban senki sem issza magában, mindenki rak bele valamit. Az úrinép drága fűszerekkel ízesíti, mi pedig ezekkel - mutatott az egyik tartóra, amiben fehér por volt.
- És mik ezek?
- Ha a többiek így kapkodnak érte, akkor csak valami jó dolog lehet, nem igaz?
- Rendben van, akkor abból kérek! - Gondolkodás nélkül egy sárgának tűnő rongydarabra böktem.
Antwer mosolyogva bólintott, majd egy púpozott kanállal szórt a poharamba a tartóban rejlő, sötét porból, amit aztán gondosan elkevert a pálinkában. Miután mindenki elkészítette a saját ízlésének megfelelő italt, az asztal fölött koccintottunk egyet, és egy kortyra lenyeltük az életvizet. Az íze valami meseszerű volt, enyhén kesernyés, de azon túl megmagyarázhatatlanul édes, és mindez melegen. A szám szélét nyalogatva bámultam a pohár aljára, mintha abban reménykedtem volna, hogy újra megtelik valami finomsággal, de legnagyobb bánatomra nem történt semmi. Néhány perc hallgatás után ismét hangosodni kezdett a társaság, egyre jobb kedve lett mindenkinek. A következő körben valami mást kértem volna az italomba, de Antwer azt mondta, hogy nem szabad keverni az ízesítőanyagokat, így hát maradt a már ismert por. Minél többet ittam az életvízből, annál kevésbé tudtam megülni a helyemen. A szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna törni a testemből, ujjaim önálló életre kelve doboltak az asztalon, közben ajkamat harapdálva figyeltem a többieket abban bízva, hogy végre csinálunk is valami izgalmasat. Az ajtó felől határozott kopogás ütötte meg a fülemet, de senki nem lépett be a szobába. Mindenki bizonytalanul állt fel a helyéről, én viszont egy szempillantás alatt talpon voltam, és egyre izgatottabban vártam, hogy Antwer vezetésével elinduljunk arra a bizonyos viadalra. Ismét mellém szegődött a két testőröm, akik tompán mértek végig engem, majd a hátam mögött egymásra vigyorogtak. Végül elindultunk lefelé, ahogy addigra mindenki, aki az emeleten várakozott. Hangosan morajló tömegként vonultunk le a lépcsőn, majd a fogadó egy eldugott szegletében haladtunk tovább a pincébe. Odalent sokkal nagyobb hely fogadott, mint azt gondoltam volna, padok és kis páholyok fogtak közre egy elég mély vermet. Antwer átverekedte magát a vendégek között, váltott néhány szót az egyik verőlegénnyel, aki aztán az egyik páholyhoz vezetett minket. Nem vitték túlzásba a kényelmet, csak egy asztal és néhány szék jutott nekünk, de legalább nem kellett a türelmetlenkedő tömegben nyomorognunk. Antwer helyet kínált maga mellett, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a verem aljára. Két hatalmas kutya volt lent, az egyik több helyen is vérzett már, de még teljes erejéből feszítette a láncot, ami visszatartotta a harctól. Fülét és farkát már rég elveszítette, valószínűleg a gazdája vágta le, hogy elkerülje a felesleges sérüléseket. A bestia tömör izomnak látszott, ellenben a vele szemben álló társával, aki jóval kisebbnek és fiatalabbnak tűnt.
- Kutyaviadal? - kérdeztem halkan Antwertől.
- Úgy bizony. A baloldali a ház veretlen bajnoka már vagy három hónapja, ő a címvédő.
- Miért engedik harcolni? Csurom vér szerencsétlen állat.
- A kihívás estéjén bárki elhozhatja a saját kutyáját a megmérettetésre. Aki legyőzi a bajnokot, elfoglalhatja a helyét.
- Amíg akad kihívó, addig harcolnia kell?
- Ez egy viador, erre született.
- És miért pont ezt a fordulót nézzük meg? - A fejemben csak úgy kavarogtak a kérdések, de megpróbáltam egyszerre csak egyet feltenni a sok közül.
- A kihívója egy kisebb kocsma bajnoka. Ebben az esetben nagyobb a tét, mert győztes lesz mindkét hely címvédője - Antwer látszólag türelmesen kezelte a tudatlanságomat, de szemével végig a viadort figyelte.
A közönség lassan elhalkult, a két gazda pedig egy-egy hosszú bottal lenyúlt a kutyák nyakörvéhez, de nem csináltak semmit, amíg a mérkőzés vezetője meg nem adta a jelet. Egy gyors mozdulattal szabadjára engedték az állatokat, azok pedig habzó pofával iramodtak egymásnak. Szinte éreztem azt a nyers erőt, amivel a két állat egymásnak feszült, aztán kisebb-nagyobb harapásokkal keresni kezdték egymás gyenge pontját. Alig bírtam veszteg maradni, és amikor a címvédő először vágódott a földhöz, azonnal felugrottam a helyemről:
- Ne hagyd magad! Tépd szét azt a nyikhajt! - Hangom hallatán a közönség is rákezdett, néhány pillanattal később már szinte mindenki üvöltözött és éljenzett.
A hatalmas viador egy pörgéssel kiszabadult ellenfele szorításából, majd megragadta annak nyakát, és a verem falának rohant vele. Teljesen lenyűgözött a látvány. Nem volt több egy ölésre teremtett szörnyetegnél, mégis úgy küzdött, mint egy tapasztalt harcos. A kihívó kábán emelkedett fel a földről, homlokán és nyakán vér fakadt. Ellenfele nem tétovázott, azonnal megragadta a rövidre visszavágott fülét, aztán egy határozott rántással letépte azt. A nézők tomboltak, néhányukat a verőlegények csitítgattak pár józanító pofonnal, nehogy más akarja megcsapni őket. A két kutya még hosszú percekig marakodott, de nem bírtak egymással. Egyre több vér borította a verem alját és falait, én pedig azon kaptam magam, hogy a nagy izgalomtól testem görcsös állapotba került. Próbáltam megnyugtatni magam, de a tömeg éljenzése megnehezítette a törekvésemet. Úgy tűnt, gyomrom ökölnyi méretűre zsugorodott, az elfogyasztott ital pedig felfelé indult onnan. Nagyokat nyelve iramodtam kifelé a páholyból, közben tenyeremet a számra tapasztottam, bár nem segített semmit. A közönség mögött futottam a lépcsőig, onnantól szerencsére már senki nem állt az utamba. Amint kiléptem a kocsma ajtaján, a friss levegő megadta a kegyelemdöfést, és az árok széléhez lépve kiengedtem magamból mindent. Súlyos percek teltek el, míg végül rendesen levegőhöz jutottam, aztán bizonytalan léptekkel indultam el abba az irányba, ahonnan valószínűleg érkeztünk. Nem érdekelt a viadal és Antwer sem, csak valahogy haza akartam jutni. Bizonytalanul tántorogtam a járdán, néha a kerítéseknek dőlve löktem magam tovább, közben százszor elátkoztam azt az éjszakát. A sarokra érve tanácstalanul pillantottam köbe, de az arcomba lógó hajtincsektől nem láttam semmit. Vállamon erős szorítást éreztem, a következő pillanatban pedig a sarki ház falának vágódtam.
- Hova ilyen sietősen? - Antwer hangja csendült. - Nekünk még dolgunk van!
- Haza akarok menni - sziszegtem erőtlenül, amire a válasz egy hatalmas pofon volt.
- Nem azért itattalak egész este, hogy csak úgy hazaengedjelek!
Antwer a torkomnál fogva a falhoz szorított, másik kezével pedig elkezdte lerángatni a nadrágomat. Elhagyott minden erőm, védekező pofonjaim gyenge simogatásnak tűnhettek neki, a nyakamra feszülő ujjak pedig egy hangot sem eresztettek ki belőlem. Lassan elfogyott a levegőm, testem egyre jobban elernyedt, ám hírtelen megszűnt a szorítás, én pedig a földre rogytam. Dulakodást hallottam az árok felől, könyörtelen pofonok csattantak, Antwer pedig segítségért kiáltott hasztalanul. Rövidesen elhallgatott, én pedig a földön remegve vártam, hogy mi fog történni. Valaki óvatosan megigazította a ruhámat, az ismerős érintés teljesen megnyugtatott.
- Timo?
- Ne izgulj, Tia, visszamegyünk a fogadóba - felelte az én óriásom, miközben magához szorítva felemelt a földről.
- Synestra küldött?
- Ő is téged keres.
- Meg fog ölni - vontam le a következtetést.
- Ha holtan akarna látni, nem indult volna utánad. Aggódott érted, ahogy én is. - Valamit még mondott ugyan, de Bartimo hangja egyre távolodott tőlem, én pedig túljutva az izgalmakon az eszméletlenségbe zuhantam.
Már akkor tudtam, hogy jó ideig nem fogom elfelejteni Synestra haragját.
- Gyere ide, kortyolj bele! - nyúlt felém egyikőjük, egy fekete szakállas, vállas férfi.
Határozottan megragadta a karomat, és mintha csak egy fadarabot kapott volna fel a földről, úgy rántott magához, majd a kezembe nyomott egy fél üveg feketebort. Antwer azonnal mellettem termett - biztosan valami megmentőnek képzelte magát -, és csitítani kezdte a borgőzös társaságot:
- Uraim, legyünk tisztelettel törékeny vendégünk felé! Úgy látszik teljesen halálra rémült tőletek.
- Hagyd csak, erre nincsen semmi szükség! - vágtam bele a mondandójába. - Majd szólok, ha baj van.
Antwer barátai hangos éljenzésbe kezdtek, én pedig bátorságomat bizonyítva meghúztam az üveget, ami csak tovább fokozta az örömüket. Az egyik közeli ház ablakából egy koros női hang kezdett szitkozódni, jól el is átkozott minket, ezért elindultunk a fiatal éjszakába. A rengeteg kanyargós utca kész labirintusnak tűnt a számomra, főleg miután lecsúszott az a rettentően erős feketebor. Kérdőn emeltem az üres üveget magam elé, de válasz helyett csupán valaki kikapta a kezemből, és behajította az egyik udvarba, majd egy újabbat csúsztatott az ujjaim közé. A sokadik sarkon befordulva úgy véltem, elhagytuk Alsó-Ronomot. Egyre több kutya ugatott a kerítéseken túlról, és az addigi környékhez képest az élet is nagyobb volt az utcán - persze mi voltunk a leghangosabbak. Végül sikeresen elértük a célunkat, egy több emeletes fogadót, aminek a bejárata fölött a "Vércsap" szó volt a falba vésve. Egyáltalán nem tűnt barátságos helynek, a legtöbb ablakot bedeszkázták, az előtte húzódó árok partján pedig rosszarcú emberek beszélgettek, némelyikük fújtató viadort próbált nyugalomra bírni. Antwer egy fél pillantást vetett rám, mire két cimborája azonnal közre fogott, majd benyitott a fogadóba. A helyiségben alig lehetett megmozdulni, annyian voltak, ráadásul az átláthatatlan füsttől azt sem tudtam, ki után menjek. Nagy nehezen elkászálódtunk az emeletre vezető lépcsőig, ahol három verőlegény állta az utunkat.
- Van üres szobátok? - kérdezte Antwer.
- Egy szőnyeges még szabad - felelte az egyik férfi. - Küldjük a szokásosat?
- Igen, köszönjük!
Egy szót sem értettem abból, amit beszéltek, de hiába próbáltam megtudakolni a mellettem állóktól, hogy mit fogunk csinálni, máris indultunk felfelé. Az emeleti folyosók félhomályában csak néhány alak rajzolódott ki, ám a testőreim nem hagyták, hogy jobban szétnézzek, végig Antwert követtük, aki végül belépett egy nyitott szobába. Mindenhol különböző anyagú és mintájú szőnyegek hevertek sőt, még a falakon is díszelgett néhány. A plafonról halványan derengő, vörös, kék és sárga kristályok lógtak, egy lefűrészelt lábú étkezőasztalon kívül pedig nem volt bent más bútor. Amint mindenki beért és helyet foglalt a földön, Antwer becsukta az ajtót, majd mutatta nekem, hogy hova üljek. Bár a hideg futkosott a hátamon, a bortól földöntúli jókedvem volt, és a világítás egyszerűen megbabonázott. A színek kaotikus örvénylése lassacskán magával ragadott, kezdtem eltávolodni a többiektől, a hangjuk csupán múló visszhangnak tűnt számomra. Testemet kellemes érzés járta át, mintha csak a tavaszi szellő simította volna a bőrömet, azelőtt még soha nem éltem át olyat, mint akkor. Andalító illúzióimat Antwer kergette szét, a vállamat bökdösve szólítgatott engem:
- Tia, ébresztő! Tia, még csak most kezdődik az éjszaka, ne menj sehova! - Fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél, hiszen nem készültem elmenni, csak gyönyörködtem a hangulatos szobában.
- Mintha azt mondtad volna, hogy valami mérkőzésre jövünk, nem? - Agyam legeldugottabb szegletéből derengett fel az emlékfoszlány, ami szót követelt.
- Igen, hamarosan kezdődik is.
- Itt?
- Dehogyis, a pincében.
- Akkor minek jöttünk az emeletre? - A kérdést hallva a társaság hangos nevetésben tört ki, mire én érezhetően fülig vörösödtem.
- Hogy igyunk a város legfinomabb pálinkájából!
Az időzítés tökéletes volt. Amint Antwer befejezte a mondatot, az ajtón egy lengén öltözött, vékony nő lépett be a szobába. Egyik kezében méretes tálcát egyensúlyozott, közben lábával belökte az ajtót maga mögött.
- Meghoztam a hangulatot, uraim! - szólt vidám, mégis rekedtes hangján, ami látszólag egyáltalán nem illett hozzá.
- Ó, már nagyon vártuk! Kivételesen szeretnénk idejében leérni - mondta a szakállas izgatottan.
- Akkor nincs idő a beszédre - jegyezte meg a nő, miközben az asztal közepére helyezte a tálcát -, a nagy mérkőzés hamarosan kezdődik.
Amilyen gyorsan érkezett, úgy hagyta el a helyiséget köszönés nélkül, ottjártának egyetlen bizonyítéka csak az a furcsa tálca volt. Jóval nagyobb volt az átlagosnál, a középen álló üveg és az azt övező pohárkák csak egy kis részt követeltek maguknak. Körbe kis tartók sorakoztak, mindegyik egy-egy színes rongydarabbal volt lefedve. Antwer mindenki elé rakott egy poharat, az enyémet azonnal meg is töltötte.
- Mi ez? - kérdeztem gyermeki kíváncsisággal.
- Életvíz, pálinka - érkezett rá a rövid válasz.
- És miért csak nekem öntöttél?
- Kóstold meg, hogy a következőt tudd ízesíteni magadnak!
Nem értettem, hogy mire akar kilyukadni, ezért tanácstalanul a többiekre pillantottam. Mindenki türelmetlenül nyúlkált a kis tartókban egy apró kanálkával, a tartalmát pedig a poharukba szórták, aztán rátöltötték a pálinkát.
- Ez olyan, mint a tea? - érdeklődtem suttogva, hogy csak Antwer hallja.
- Nos, mondhatjuk úgy is. Az életvíz nagyon finom pálinka, de Ronomban senki sem issza magában, mindenki rak bele valamit. Az úrinép drága fűszerekkel ízesíti, mi pedig ezekkel - mutatott az egyik tartóra, amiben fehér por volt.
- És mik ezek?
- Ha a többiek így kapkodnak érte, akkor csak valami jó dolog lehet, nem igaz?
- Rendben van, akkor abból kérek! - Gondolkodás nélkül egy sárgának tűnő rongydarabra böktem.
Antwer mosolyogva bólintott, majd egy púpozott kanállal szórt a poharamba a tartóban rejlő, sötét porból, amit aztán gondosan elkevert a pálinkában. Miután mindenki elkészítette a saját ízlésének megfelelő italt, az asztal fölött koccintottunk egyet, és egy kortyra lenyeltük az életvizet. Az íze valami meseszerű volt, enyhén kesernyés, de azon túl megmagyarázhatatlanul édes, és mindez melegen. A szám szélét nyalogatva bámultam a pohár aljára, mintha abban reménykedtem volna, hogy újra megtelik valami finomsággal, de legnagyobb bánatomra nem történt semmi. Néhány perc hallgatás után ismét hangosodni kezdett a társaság, egyre jobb kedve lett mindenkinek. A következő körben valami mást kértem volna az italomba, de Antwer azt mondta, hogy nem szabad keverni az ízesítőanyagokat, így hát maradt a már ismert por. Minél többet ittam az életvízből, annál kevésbé tudtam megülni a helyemen. A szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna törni a testemből, ujjaim önálló életre kelve doboltak az asztalon, közben ajkamat harapdálva figyeltem a többieket abban bízva, hogy végre csinálunk is valami izgalmasat. Az ajtó felől határozott kopogás ütötte meg a fülemet, de senki nem lépett be a szobába. Mindenki bizonytalanul állt fel a helyéről, én viszont egy szempillantás alatt talpon voltam, és egyre izgatottabban vártam, hogy Antwer vezetésével elinduljunk arra a bizonyos viadalra. Ismét mellém szegődött a két testőröm, akik tompán mértek végig engem, majd a hátam mögött egymásra vigyorogtak. Végül elindultunk lefelé, ahogy addigra mindenki, aki az emeleten várakozott. Hangosan morajló tömegként vonultunk le a lépcsőn, majd a fogadó egy eldugott szegletében haladtunk tovább a pincébe. Odalent sokkal nagyobb hely fogadott, mint azt gondoltam volna, padok és kis páholyok fogtak közre egy elég mély vermet. Antwer átverekedte magát a vendégek között, váltott néhány szót az egyik verőlegénnyel, aki aztán az egyik páholyhoz vezetett minket. Nem vitték túlzásba a kényelmet, csak egy asztal és néhány szék jutott nekünk, de legalább nem kellett a türelmetlenkedő tömegben nyomorognunk. Antwer helyet kínált maga mellett, ahonnan tökéletes rálátás nyílt a verem aljára. Két hatalmas kutya volt lent, az egyik több helyen is vérzett már, de még teljes erejéből feszítette a láncot, ami visszatartotta a harctól. Fülét és farkát már rég elveszítette, valószínűleg a gazdája vágta le, hogy elkerülje a felesleges sérüléseket. A bestia tömör izomnak látszott, ellenben a vele szemben álló társával, aki jóval kisebbnek és fiatalabbnak tűnt.
- Kutyaviadal? - kérdeztem halkan Antwertől.
- Úgy bizony. A baloldali a ház veretlen bajnoka már vagy három hónapja, ő a címvédő.
- Miért engedik harcolni? Csurom vér szerencsétlen állat.
- A kihívás estéjén bárki elhozhatja a saját kutyáját a megmérettetésre. Aki legyőzi a bajnokot, elfoglalhatja a helyét.
- Amíg akad kihívó, addig harcolnia kell?
- Ez egy viador, erre született.
- És miért pont ezt a fordulót nézzük meg? - A fejemben csak úgy kavarogtak a kérdések, de megpróbáltam egyszerre csak egyet feltenni a sok közül.
- A kihívója egy kisebb kocsma bajnoka. Ebben az esetben nagyobb a tét, mert győztes lesz mindkét hely címvédője - Antwer látszólag türelmesen kezelte a tudatlanságomat, de szemével végig a viadort figyelte.
A közönség lassan elhalkult, a két gazda pedig egy-egy hosszú bottal lenyúlt a kutyák nyakörvéhez, de nem csináltak semmit, amíg a mérkőzés vezetője meg nem adta a jelet. Egy gyors mozdulattal szabadjára engedték az állatokat, azok pedig habzó pofával iramodtak egymásnak. Szinte éreztem azt a nyers erőt, amivel a két állat egymásnak feszült, aztán kisebb-nagyobb harapásokkal keresni kezdték egymás gyenge pontját. Alig bírtam veszteg maradni, és amikor a címvédő először vágódott a földhöz, azonnal felugrottam a helyemről:
- Ne hagyd magad! Tépd szét azt a nyikhajt! - Hangom hallatán a közönség is rákezdett, néhány pillanattal később már szinte mindenki üvöltözött és éljenzett.
A hatalmas viador egy pörgéssel kiszabadult ellenfele szorításából, majd megragadta annak nyakát, és a verem falának rohant vele. Teljesen lenyűgözött a látvány. Nem volt több egy ölésre teremtett szörnyetegnél, mégis úgy küzdött, mint egy tapasztalt harcos. A kihívó kábán emelkedett fel a földről, homlokán és nyakán vér fakadt. Ellenfele nem tétovázott, azonnal megragadta a rövidre visszavágott fülét, aztán egy határozott rántással letépte azt. A nézők tomboltak, néhányukat a verőlegények csitítgattak pár józanító pofonnal, nehogy más akarja megcsapni őket. A két kutya még hosszú percekig marakodott, de nem bírtak egymással. Egyre több vér borította a verem alját és falait, én pedig azon kaptam magam, hogy a nagy izgalomtól testem görcsös állapotba került. Próbáltam megnyugtatni magam, de a tömeg éljenzése megnehezítette a törekvésemet. Úgy tűnt, gyomrom ökölnyi méretűre zsugorodott, az elfogyasztott ital pedig felfelé indult onnan. Nagyokat nyelve iramodtam kifelé a páholyból, közben tenyeremet a számra tapasztottam, bár nem segített semmit. A közönség mögött futottam a lépcsőig, onnantól szerencsére már senki nem állt az utamba. Amint kiléptem a kocsma ajtaján, a friss levegő megadta a kegyelemdöfést, és az árok széléhez lépve kiengedtem magamból mindent. Súlyos percek teltek el, míg végül rendesen levegőhöz jutottam, aztán bizonytalan léptekkel indultam el abba az irányba, ahonnan valószínűleg érkeztünk. Nem érdekelt a viadal és Antwer sem, csak valahogy haza akartam jutni. Bizonytalanul tántorogtam a járdán, néha a kerítéseknek dőlve löktem magam tovább, közben százszor elátkoztam azt az éjszakát. A sarokra érve tanácstalanul pillantottam köbe, de az arcomba lógó hajtincsektől nem láttam semmit. Vállamon erős szorítást éreztem, a következő pillanatban pedig a sarki ház falának vágódtam.
- Hova ilyen sietősen? - Antwer hangja csendült. - Nekünk még dolgunk van!
- Haza akarok menni - sziszegtem erőtlenül, amire a válasz egy hatalmas pofon volt.
- Nem azért itattalak egész este, hogy csak úgy hazaengedjelek!
Antwer a torkomnál fogva a falhoz szorított, másik kezével pedig elkezdte lerángatni a nadrágomat. Elhagyott minden erőm, védekező pofonjaim gyenge simogatásnak tűnhettek neki, a nyakamra feszülő ujjak pedig egy hangot sem eresztettek ki belőlem. Lassan elfogyott a levegőm, testem egyre jobban elernyedt, ám hírtelen megszűnt a szorítás, én pedig a földre rogytam. Dulakodást hallottam az árok felől, könyörtelen pofonok csattantak, Antwer pedig segítségért kiáltott hasztalanul. Rövidesen elhallgatott, én pedig a földön remegve vártam, hogy mi fog történni. Valaki óvatosan megigazította a ruhámat, az ismerős érintés teljesen megnyugtatott.
- Timo?
- Ne izgulj, Tia, visszamegyünk a fogadóba - felelte az én óriásom, miközben magához szorítva felemelt a földről.
- Synestra küldött?
- Ő is téged keres.
- Meg fog ölni - vontam le a következtetést.
- Ha holtan akarna látni, nem indult volna utánad. Aggódott érted, ahogy én is. - Valamit még mondott ugyan, de Bartimo hangja egyre távolodott tőlem, én pedig túljutva az izgalmakon az eszméletlenségbe zuhantam.
Már akkor tudtam, hogy jó ideig nem fogom elfelejteni Synestra haragját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése