Az átkozott örökmozgó

- Ki az ágyból, hétalvó! - Synestra éles hangja hasított a szoba csendjébe, én pedig halálra rémülten ültem fel.
- Mi történt?
- Mindent elintéztem, ma végre elkezdhetsz gyakorolni.
- Az még ráér délutánig - feleltem két ásítás között, majd visszadőltem a párnára.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, ezért hoztam magammal egy vödör vizet.
- Ranushára, le ne merj önteni! Inkább felkelek!
- Ezt már szeretem, amikor ilyen lelkes vagy - nevetett Synestra, és az ablak felé intett. - Szedd össze magad, az udvarban várlak.
Hangos léptekkel hagyta el az emeletet, én pedig rövidesen követtem őt. Nem mintha sok kedvem lett volna hozzá, de inkább azt csináltam, amit mondott, mert a végén még tényleg leöntött volna. A fogadó belső udvara nem volt valami kellemes hely. Az istálló mellett állt az árnyékszék, így azok közös erővel árasztották magukból a bűzt. Fedett részén egy hatalmas vermet ástak, és bár egy rozoga fakerítés övezte, nem volt az alján semmi - talán ott rendezték le a sertől bátor férfiak a nézeteltéréseiket. Leghátul egy szintén elkerített kis terasz jelezte, hogy az már a csapos hajléka, előtte néhány asztal várta a jó időt és a vendégeket, az egyiknél pedig Synestra ücsörgött.
Néhány lépésre tőle egy céltábla állt, alja egy nagyobb láda volt.
- Megjöttem - szóltam unottan.
- Mától fogva csak úgy léphetsz erre az udvarra, ha határozottan kijelented, hogy készen állsz a gyakorlásra - mondta a tanítóm ellenvetést nem tűrően.
- Rendben van.
- Halljam!
- Mit?
- Halljam! - Komolyan megijedtem Synestrától, még nem láttam azelőtt olyan szigorúnak.
- Készen állok a gyakorlásra.
- Hangosabban, hogy még akkor is meghalljam, ha odabent vagyok!
- Ez valami tréfa akar lenni?
- Halljam!
- Készen állok a gyakorlásra! - kiáltottam, ahogy csak kifért a torkomon.
- Helyes! Mostantól minden napodat itt kezded, ezzel a mondattal! Ha nem vagy itt, vagy nem hallom reggel a hangod, nincs étel. Amíg nem teljesíted a kiosztott feladatot, nincs étel, sem alvás.
- Ranusha, gyere le! - Még az állam is leesett Synestra szavaitól. - Ez biztosan csak valami rémálom lehet.
- Ez a valóság, elhiheted. A mai feladatod egyszerű lesz, csupán bele kell találnod a céltábla közepébe. Napnyugtáig van időd rá.
- Az izgága patkány után ez könnyű lesz - feleltem megkönnyebbülten.
Synestra mosolyogva a táblához sétált és lágyan meglökte, amitől az oldalirányba dülöngélni kezdett.
- Ez egy okos kis szerkezet, az építője örökmozgónak nevezi.
- Ez tényleg csak egy rossz álom!
- Jobban jársz, ha elkezdesz gyakorolni, különben éhen maradsz. - Azzal mentorom odajött hozzám, átnyújtott öt dobótőrt, majd ismét helyet foglalt az egyik asztalnál.
Percekig csak meredten figyeltem a céltáblát, közben ujjaim a hideg pengékkel barátkoztak. Fogalmam sem volt, hogy hogyan kezdjek neki, a játék alatt szerzett tudásom a másnappal együtt távozott a fejemből. Synestra a torkát köszörülve zökkentett ki zavarodottságomból, én pedig remegő kézzel hajítottam el az első tőrt. Naiv ábránd volt, hogy azonnal sikerülhet célba találnom, de még az azt követő dobásaim is messzire elkerülték a tábla közepét. Némelyik ugyan beleállt a kemény fába, de a legtöbb egyszerűen lepattant vagy mellé ment. Nem éreztem a megfelelő fogást, ráadásul a karomból is hamar elillant minden erőm. Synestra csak türelmesen figyelt engem, néha hunyorogva bólogatott, mintha csak megerősítette volna magában, hogy az élet a legtehetségtelenebb emberrel hozta össze. Órákon keresztül dobáltam a tőröket, majd amikor mind elfogyott a kezemből, összeszedtem mindet, és kezdtem elölről. Tanítóm végül felállt - pedig úgy hittem, kővé dermedt -, aztán lassan mellém lépdelt.
- Tudod mi a te bajod?
- Igen. Éhes vagyok - feleltem félvállról.
- Az, hogy feszengve csinálod az egészet. - Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam neki. - Annyira koncentrálsz a dobásra, hogy minden mást kizársz magadból.
- Máskülönben nem találnám el a célt.
- Ó, dehogynem! - A következő pillanatban egy tőr szelte át a levegőt, és a tábla közepébe vágódott hangos pendüléssel.
- Úgy van, tipord el a maradék önbecsülésemet is, már úgysem számít! - fakadtam ki dühösen, de Synestra egy jól irányzott pofonnal nyomban elhallgattatott.
- Ne a külvilágra figyelj! Csak magadra összpontosíts, semmi másra!
- Magamra? Nem magamat hajítom oda, hanem ezeket a rohadt tőröket! Nem magamat akarom eltalálni, hanem azt az idegőrlő céltáblát!
- És miben különbözöl azoktól a tőröktől? - Egyre jobban bosszantott, hogy Synestra ködösítve beszélt.
- Ezek csak nyavalyás fémdarabok, én meg hús-vér ember vagyok!
- Az lehet, de mindketten fegyverek vagytok.
Elszakadt nálam az utolsó cérna is, a földhöz vágtam a tőröket, aztán az egyik asztalhoz trappoltam és leültem. Lehajtottam a fejemet, próbáltam eltakarni Synestra elől az arcomról lehulló könnyeket, bár tisztában voltam vele, hogy úgyis látja mindet. Percekig csak némán sírtam, de aztán szipogva felnéztem mentoromra, aki még mindig ott állt, ahol eddig.
- Mondd ki a lényeget, ne csak kerülgesd - szóltam remegő hangon.
- Neked kell rájönnöd, másképp soha nem fogod megtanulni.
- Jól van. - Felsőm ujjával megtöröltem az arcom, majd felálltam. - Ha mindketten fegyverek vagyunk, talán akad bennünk valami más közös is, így van?
- Jó meglátás!
- De mi lehet az, amiben még hasonlítunk? - kérdeztem az államat vakarva, közben Synestrát figyeltem, de ő válasz helyett csak mosolyogva az örökmozgóra pillantott.
- A cél! - Villámként csapott belém a felismerés, ettől pedig újult erővel ugrottam vissza a helyemre, hogy folytassam a feladatomat. - A cél a közös bennünk, hisz mindketten el akarjuk találni azt az átkozott örökmozgót!
- Nem is volt olyan nehéz rájönni, ugye?
- Állj félre, most biztosan el fogom találni a tábla közepét!
Nyomban felkapkodtam a tőröket a földről, majd egy mély lélegzetet követően eldobtam az elsőt, ami az ujjaim közé akadt. Erőfeszítésem nem volt hiábavaló, a penge határozottan megállapodott a táblában, bár nem a közepén. Synestra elismerően megtapsolt, amit nem tudtam mire vélni, hiszen rossz helyre dobtam.
- Te az erőt és az irányt adod a tőrnek, ő pedig a lehetőséget, hogy eltaláld azt, amit másképp nem érhetnél el.
- Ahhoz céloznom kell, nem?
- Ha jó irányba dobod, a tőr megtalálja a célt.
- De honnan tudjam, hogy jó az irány?
- Onnan, hogy célpont akkor van ott, amikor a tőr.
Ugyan nem teljesen értettem Synestra szavait, de inkább rá is hagytam, és folytattam a gyakorlást. Ahogy telt az idő, a fogadóból egyre több zaj szűrődött ki, néhány vendég az ajtóból figyelte a szenvedésemet, miközben iszogatva beszélgettek egymással. A csapos egy tányér meleg ételt rakott Synestra elé, amitől azonnal összefutott a nyál a számban, de ő mit sem törődve velem nekiállt falatozni. Mivel egész nap nem ettem semmit, egyáltalán nem tudtam összpontosítani, haragom pedig egyre csak fokozódott, amikor Bartimo is megérkezett az udvarba, és vigyorogva integetett nekem a tanítóm mellől. Az utolsó tőrt, ami a kezembe maradt, felruháztam minden mérgemmel, majd annak a padnak a lábához hajítottam, amin Synestra ült. A penge halk pendüléssel állt bele a fába, mire a mögöttem álló közönség elnémult.
- Engem céloztál?
- Nem, a padot!
Synestra lehajolt a tőrért, kirántotta a padból, aztán visszahozta nekem. Azt vártam, hogy újabb pofonnal fog jutalmazni, de csak némán fürkészte haragos tekintetemet.
- Bocsánatot kérek - szóltam halkan, bár minden szó felesleges volt, egyáltalán nem gondoltam komolyan.
- Ismételd meg! - Synestra elállt az útból, és a pad felé mutatott.
- Még egyszer nem menne, már megnyugodtam.
- Eddig dühös voltál?
- Igen.
- Miért?
- Mert a szemem láttára eszel, miközben én korgó hassal szenvedek!
Csak bólintott, nem mondott semmit. Bement a fogadóba, majd rövid idő elteltével egy ismerős felsővel a kezében tért vissza. Megállt az örökmozgó előtt, majd széthajtotta a gyűrött ruhadarabot, és a céltáblára húzta.
- Tudod, hogy kik hordanak ilyet?
Azonnal rájöttem a válaszra, de nem tudtam kimondani. Ujjaim ökölbe szorultak, könnybe lábadt szemmel figyeltem tanítómat, aki apró biccentéssel jelezte, hogy helyes az elhallgatott válasz. Begyűjtöttem a tőröket, majd gondolkodás nélkül dobtam egyiket a másik után. A vendégek hangos éljenzésben törtek ki, mert kettő pengével is eltaláltam nagyjából a céltábla közepét, de én nem tudtam örülni a sikeremnek. Fejemet előre szegezve utat törtem az ajtóig, és felsiettem a szobámba. Az ágyon hasalva könnyeimmel itattam a takarót, miközben újra felderengett bennem a lángoló éjszaka minden egyes pillanata.
Kis idő elteltével a fájdalmas emlékképeket halk kopogás terelte szét.
- Mit akarsz?
- Minden rendben? - szólt kintről Bartimo bátortalan hangja.
- Hagyj békén! Menj innen! - Hiába próbáltam elzavarni, az a nagy melák csak benyitott a szobába.
Ugyan nem néztem fel, de hallottam, ahogy súlyos léptei alatt recsegett a padló, aztán leült az ágy szélére. Szótlanul szuszogott mellettem, talán nem mert megszólalni, vagy csak azt várta, hogy én mondjak valamit, de hiába várt.
- Hoztam neked almás pitét, édesanyám sütötte - kezdte Bartimo, közben a fejem fölé rakta a kendőbe bugyolált finomságot. - Még szinte meleg.
- Timo - dörmögtem a takaróba.
- Mi az?
- Az ember hogyan tudja elfelejteni a rossz emlékeket?
- Sehogyan. Az emlékek egy örök életre szólnak, nem lehet őket csak úgy elfelejteni.
- De nekem nem kellenek.
- Akkor nyomd el őket a szép emlékeiddel, gondolom azok is vannak.
- Elnyomni?
- Igen. Kár a borús múltat felidézni, ha emlékezhetsz bármi másra is, ami kedves számodra. Édesapám hosszas betegeskedés után tért az Istenekhez, és bár azt a napot soha nem felejtem el, én csak a sok boldog pillanatra gondolok, hiszen abból szerencsére rengeteg van.
Rossz volt hallani, amit mondott, de igazat beszélt. Rá kellett jönnöm, hogy a múltamat már nem változtathatom meg, de a sok jó emlékkel szebbé tehetem, és könnyebben elfogadhatom, ami történt. Néhány percig még emésztettem a hallottakat, nyugalmat erőltettem magamra, végül felültem az ágy közepére.
- El sem tudod képzelni, hogy mennyire jól esik a jelenléted.
Bartimo fülig vörösödve bámult rám, egy hang sem hagyta el a száját. Még én is meglepődtem, hogy ilyet mondtam valakinek, és hogy elkerüljem a kínos beszélgetést, gyorsan megöleltem a szelíd óriást, aztán felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt.
- Mire vársz még? Menjünk lefelé, mert éhen halok!
- Ó, el is felejtettem! - csapott a homlokára Bartimo. - Synestra már kikérte neked a jutalmadat.
- És ezt csak most mondod? - Ha a gyomrom nem akart volna kilyukadni az ürességtől, leüvöltöttem volna a fejét is, de inkább letrappoltam az emeletről.
Miután végre jól laktam - még soha életemben nem ettem annyit -, elkortyoltam egy pohár bort, aztán kimentem az udvarra. A vendégek birtokba vették a céltáblámat, és kivételesen patkány nélkül dobálták a kopott pengéket, Synestra és Bartimo pedig az egyik asztalnál beszélgettek két kopasz alakkal. Észre sem vettek engem, úgyhogy megpróbáltam minél távolabb kerülni a mentoromtól. Az egyik társaságban egy ismerős arcra lettem figyelmes, közelebbről szemügyre véve pedig Antwert ismertem fel. Kedves mosollyal köszöntött, majd észrevétlenül kilépett baráti köréből, és odajött hozzám.
- Micsoda véletlen! Mit keres egy ilyen elbűvölő teremtés ebben a lepukkant fogadóban?
- Itt szállok meg egy ideje, szerintem kellemes hely - feleltem szemforgatva.
- Talán nem helybéli vagy?
- Ismerem Ronomot, de most járok először itt.
- Én viszont még nem nagyon ismerlek téged. Megtudhatom a nevedet? - Végre nem egy ficsúr próbálkozott nálam, bár a stílusa majdnem ugyanaz volt.
- Tia vagyok, többet nem kell tudnod.
- Ahogy akarod - Antwer megadóan feltartotta a kezét, de a szeme elárulta, hogy nem vett komolyan. - Mit szólnál, ha elvinnélek szórakozni valahova?
- Nem egy könnyű kis nőcske vagyok, ne próbálj úgy kezelni! - Csak halkan sziszegtem neki, nem akartam nagy felhajtást.
- Nyugalom, semmi rosszat nem akarok! Néhány sarokra innen lesz egy kisebb mérkőzés, oda tartottunk a cimborákkal, csak megszomjaztunk út közben.
- Jó mulatást! Én inkább lepihenek, mert fárasztó napom volt.
- Egy italra azért meghívhatlak? - Ritka az igazán rámenős ember, de én ráakadtam egyre Antwer személyében.
- Rendben van, egy italt elfogadok, de utána tényleg pihennék.
Azt hittem, hamar lerázhatom egy pohár bor után, de akkor még gondolni sem mertem volna, hogy mi fog történni velem azon az estén.