Lehetetlen feladat

Hasogató fejfájással tértem magamhoz egy idegen szobában. Az ágy bitorolta a helyiség nagy részét, azon kívül még egy éjjeli szekrény és egy kopottas kanapé volt odabent. A falat valamikor régen teljesen bevakolták ugyan, de már több helyen repedések éktelenkedtek rajta. Egy két szárnyas ablak biztosított némi fényt, de a plafonról lelógó kristálylámpás is halványan derengett. Lassan felültem az ágy szélére, és csak akkor tűnt fel, hogy a talált ruhák helyett egy viszonylag tiszta hálóing van rajtam. Értetlenül néztem körbe újból, de még mindig nem tudtam, hol is lehetek. Bevillant néhány emlékkép, de a gyilkosok és a lángok csupán rossz álomnak tűntek. Megpróbáltam talpra állni, de elhagyott minden erőm, a lábam teljesen elzsibbadt. Kósza hajtincseimet a fülem mögé igazítottam, majd a szoba egyetlen ajtajára pillantottam, amit kijáratnak sejtettem, és azt vártam, hogy valaki végre benyisson. Néhány perc múlva erősödő léptek zajára lettem figyelmes, aztán az ajtó végre kitárult. Az ismeretlen nő lépett beljebb, amiből rájöttem, hogy nem csak egy rossz álmot láttam. Könnyeim a combomra hullottak, mire a nő belökte az ajtót, majd közelebb hajolt hozzám, mélyen a szemembe nézett, végül lekevert egy hatalmas pofont. Még soha senki nem ütött meg, ezért kitörve a szomorú ködfátyolból üvölteni kezdtem:
- Mit képzelsz magadról, te utolsó szajha? Tudod te, hogy ki vagyok? Ha rajtam múlik, egy sötét lyukban fogsz megrohadni! - Éles hangomat talán még az utcán is hallották, de a nőt nem zavarta, elégedett mosollyal az arcán leült mellém. - Most meg mit vigyorogsz? Belissa con Ralowen vagyok, az apám befolyásos ember!
- Te egy senki vagy, a szüleid pedig halottak. - Higgadt szavai belém fojtották a hangot, mintha száz tőrt szúrtak volna a testembe. - Az egykor volt életed elégett, és mindenki azt gondolja, hogy te is odavesztél a lángokban.
Őszintesége összeszorította a szívemet, egyre elevenebben derengett fel minden, fájt minden szó és emlék. Nem értettem, miért pont velem történik meg mindez, hiszen olyan tökéletes életem volt, Ranusha biztos nem ezt a sorsot szánta nekem. Csak némán bámultam a nő arcát arra várva, hogy vajon mi lesz a következő szava, amivel még jobban a lelkembe tiporhat.
- Láttad a gyilkosokat? - kérdezte végül, amire néma fejcsóválással válaszoltam. - Hogyan élted túl?
- Fafhen mutatott egy titkos alagutat, ami kivezetett a házból - feleltem halkan. - A borházban húztam meg magam, onnan indultam hajnalban a Háromlábú kutyába.
- Hogyan jutottál el a fogadóig?
- Bérkocsival.
- A kocsis felismert?
- Nem hiszem. - A vallatás kezdett zavarni, de nem mertem ellenkezni, tartottam az újabb pofontól.
- Fafhen említett engem?
- Nem, csak azt az idétlen mondatot.
- Rendben van, most jól figyelj! Minden, amit tőlem hallasz, az életednél is jobban őrizd, különben kivágom a nyelvedet. Csak azt teszed, amit én mondok, senki másnak nem engedelmeskedsz, világos? - Eléggé megrémisztett, ezért gondolkodás nélkül bólogattam. - Az én nevem Synestra, de te nem szólíthatsz így! Segíteni fogok neked kijutni a városból, te pedig az első nagyobb településig meg sem állsz, értetted?
- Igen, értettem.
- Kitalálsz magadnak egy nevet, megpróbálsz új életet kezdeni, és soha többé nem térsz vissza Ronomba!
- Nem térhetek vissza? - kérdeztem értetlenül.
- Nem! - vágta rá Synestra határozottan.
- Miért nem?
- Akik végeztek a családoddal, azt hiszik, hogy te is meghaltál. Nyilvánvalóan apád földje miatt történt mindez, a megbízó valószínűleg a Sadrawaal család volt, ők pedig csak az Árnyvadász klánra bízzák a tisztességtelen munkát. Ha valamelyik család tudomást szerez arról, hogy életben vagy, az orgyilkosok téged is levadásznak.
- De ha már megkapták, amit akartak, én mit számítok?
- A klán nem végez félmunkát.
Apám mindig is tisztességes és becsületes volt, mégis ez okozta volna a halálát? Nem értettem, Ranusha miért a jók fejére küldte a veszedelmet. Kétségbeesésem haraggá kezdett átformálódni, ami azt sugallta, bosszút kell állnom mindenkin, aki vétkes volt a családom halála miatt. Ki kellett találnom valamit, nem akartam gyáva módon elmenekülni, nem hozhattam szégyent a családom nevére. Egy Ralowen soha nem hátrált meg, becsületesen kiállt az elvei és szerettei mellett, apám is mindig így tett. Nem engedhettem, hogy néhány aljas gyilkos megkeserítse az én tökéletes életem, ez vért kívánt.
Synestra eközben felállt mellőlem, és az ajtó felé indult.
- Várj még! - szóltam utána határozottan. - Honnan tudsz ennyit a gyilkosokról?
- Egykor én is a rossz oldalon álltam - felelte némi gondolkodás után, miközben az ajtót fürkészte.
- Tehát másokra vadásztál?
- Miért érdekel ez téged?
- Taníts!
- Mire? - Synestra pillantása villámokat szórva szegeződött rám.
- Tanítsd meg nekem, hogyan kell ölni! - válaszoltam neki, állva az ostromló tekintetet. - Nem fogom hagyni, hogy büntetlenül eltiporják a családom becsületét!
- Egymagad nem tehetsz semmit, ők a gyilkolásért élnek.
- Én pedig az életemért fogok gyilkolni. - Synestra keze ökölbe szorult, végül dühében feltépte az ajtót, majd kiviharzott a szobából. - Ha te nem segítesz, keresek mást! - kiáltottam utána.
Az addig távolodó léptek újra erősödni kezdtek, a következő pillanatban pedig ismét ott állt előttem Synestra, kezét ütésre emelte. A lelkemben dúló harag és elszántság által vezérelve azonnal mozdultam, és még jóval az arcom előtt elkaptam a csuklóját, ami nem csak őt, de még engem is meglepett. Tekintetünk összeakadt, néma háborút vívtunk egymással, nem kellettek szavak ahhoz, hogy egymást győzködjük. Synestra végül kitépte csuklóját a szorításomból, majd az egyik zsebéből egy kis fiolát húzott elő, égszínű folyadék lötyögött benne.
- Azért nem tudod használni a lábadat, mert nem kaptál elegendő ellenszert. Ha újra járni akarsz, érdemeld ki vagy szerezd meg!
- És utána mi lesz?
- Elmondom a második feladatot - felelte Synestra, majd elrakta a fiolát, és kisétált a szobából.
Amint becsukódott az ajtó, a kezdeti fellángolás kissé alábbhagyott. A lábam használhatatlan volt, nem bírtam felállni, az a bolond nőszemély pedig azt várta tőlem, hogy lopjam meg őt - nyilván ezt akarta, hiszen az ágyban fekve nehezen érdemelhettem volna ki az ellenszert. Nagyot sóhajtva dőltem el az ágyon, és elkezdtem kiötölni valami használható tervet, de mivel még soha nem kellett senkit sem kizsebelnem, ezért elég gyenge próbálkozások jutottak az eszembe. Gondolataimba merülve fel sem tűnt, hogy odakint besötétedett, és már csak a kristálylámpa árasztotta magából sárgás fényét. Régen azt hittem, apám rengeteget dolgozott, amikor egész napra bezárkózott az irattárba, de kezdtem azt gyanítani, hogy ideje nagy részében ő is csak meredten bámult maga elé, és a gondolataiba merülve töprengett valamin. Nem tudtam, mennyi ideje feküdtem ott a plafont bámulva, de egyre csak idegesített az a tény, hogy nem volt semmi ötletem a fiola megszerzésére. Fafhen - vagy rosszabb esetben anyám - mindig tanácsot adott, ha szükségem volt rá, de már nem számíthattam rájuk, nélkülük kellett megbirkóznom a nehéz feladattal. Synestra mérgétől hamar elfáradtam, pedig jószerivel semmit sem csináltam, csak elmélkedtem és forgolódtam az ágyban. Az utcán vircsaftoló részegek lassan elvonultak aludni, én pedig magamra húztam a takarót, és a lehetetlen feladaton morfondírozva lassan elaludtam.