Lángoló múlt

Nincs is annál rosszabb, mikor az embert legszebb álmaiból rázzák fel. Fafhen magasodott fölém, csontos ujjaival a vállamba kapaszkodva rázott engem, közben kiabált valamit, de egy szavát sem értettem. Néhány pillanattal később tudatosult bennem, hogy a kádban talált rám az álom, ezért teljesen meztelen vagyok. Azonnal felpattantam, kezemmel próbáltam minél többet takarni a testemből, és üvölteni kezdtem:
- Fafhen, mit képzelsz magadról? Azonnal kotródj ki innét!
Az öreg hátrahőkölt, felkapta a köntösömet és hozzám vágta. Ijedtemben megbillentem, de még mielőtt kizuhanhattam volna a kádból, Fafhen elkapott, majd egyik kezét a számra tapasztotta.
- Kisasszony, veszélyben van! Gyilkosok törtek be a házba! - Kellett egy kis idő, míg felfogtam a hallottakat, de aztán teli torokból belekacagtam Fafhen tenyerébe. - Nem tréfálok! Mindenhol önt keresik!
- Csak nem a pincében jártál? - kérdeztem a nevetéstől könnyes szemekkel, miközben elhúztam Fafhen kezét a számtól. - Hazudozás helyett valld be, hogy rám voltál kíváncsi!
- A világ minden kincséért sem mondanék ilyet, tényleg betörtek!
Ekkor az ajtón túlról fájdalmas sikolyok harsantak, amitől ijedten összerándultam. Elképzelni sem tudtam, ki bérelt volna ellenünk gyilkosokat, a szüleimnek nem voltak rosszakarói. Talán valamelyik kérőm akart bosszút állni, amiért szívtelenül elhajtottam? Eluralkodott rajtam a félelem, egyre jobban szorítottam az öreg kezét, arcomról lehervadt a mosoly. Magamra húztam a köntösömet, közben egy lehetséges kiutat kerestem, de a fürdőből csak egyetlen ajtó vezetett kifelé, ahol valószínűleg azonnal el is kaptak volna. Az ablakhoz rohantam, szélesre tártam mindkét szárnyát, majd lábujjhegyre állva kihajoltam, hogy jobban körülnézzek. Elszörnyedve pillantottam meg a ház túlsó végénél felcsapó lángokat, ahol a szüleim hálószobája is volt, a bejáratnál pedig egy árnyékként suhanó alak tűnt fel, testét fekete ruházat fedte. Azonnal behúztam a fejem, nehogy meglásson, aztán az ablak alá kuporodva sírni kezdtem. Fafhen felém fordult, majd az egyik porosodó szekrényhez sietett, ahol az esetleges vendégek köntöseit tartottuk, és kutakodni kezdett a mélyén. Lehet, hogy mindenre volt ötlete, de az ilyen helyzetekre még ő sem készülhetett fel eléggé - naiv gondolat volt. A szekrény hátulja nagyot kattant, mögötte pedig egy szűk alagút lejárata tűnt fel. Négykézláb odakúsztam, hogy jobban szemügyre vehessem, ám amikor elég közel voltam, Fafhen megragadta az oldalam, és egy könnyed mozdulattal behajított a járatba.
- Ezen keresztül eljuthat a borház pincéjébe, kisasszony! Ott várja meg a hajnalt, aztán induljon Alsó-Ronomba, de kerülje a forgalmas utcákat és tereket! - Az öreg arca azelőtt még soha nem volt olyan komoly, tekintetével mintha belevéste volna szavait a fejembe. - Keresd fel a Háromlábú kutya nevezetű kocsmát, és csak annyit mondj a pultosnak, "a kutya is örül, ha megtalálja a hiányzó lábát".
- Micsoda, ez mit jelent? És hol van ez a kocsma? Még soha nem jártam... - Az ajtó ekkor hangos reccsenéssel szakadt ki a helyéről, Fafhen pedig lökött rajtam egyet, aztán bezárta a titkos alagút bejáratát.
Odakintről hangos dulakodás hallatszódott, majd sietős léptek, végül minden elcsendesült. Megfordultam a járatban és lassan felálltam, hogy jobban körbenézhessek - valahogy mindenki elfelejtett mesélni nekem arról, hogy az ócska szekrény mögött mi is van. Világos volt, de gyertya vagy fáklya helyett rengeteg kék kristály volt a falakba építve, amik földöntúli derengéssel árasztották el a járatot. Szemkápráztató volt a látvány, mintha csak álmodtam volna, percekig csak álltam, de egy hangos robajlás visszarántott a rideg valóságba. Elindultam az egyetlen lehetséges irányba, ahol hamarosan olyan szűkös lett a járat, hogy csak guggolva tudtam haladni, közben végig Fafhen szavai visszhangoztak a fejemben. Még soha nem jártam a városban, bármi kellett is onnan, azt mindig elhozták nekem a szüleim. Fogalmam sem volt arról, merre van az a Háromlábú kutya, vagy éppen Alsó-Ronom, ráadásul minden ruhám egy csurom vizes köntös volt. A járat végéhez érve a kristályok kihunytak, én pedig vaksötétben tapogattam ki a titkos ajtót, aminek csak egy határozott lökés kellett ahhoz, hogy kinyíljon. Fafhen nem hazudott, tényleg a borház hideg pincéjében találtam magam. Nem tudtam elképzelni, hogy ki építhette az alagutat, de igen ötletesnek bizonyult, ugyanis a pincébe nyíló kijáratot egy hatalmas hordónak álcázta. Reszketve húztam szorosabbra a köntösömet abban bízva, hogy nem fogok fázni, de semmivel sem lett jobb. Úgy éreztem magam, mintha egy sötét jégbörtönbe zártak volna, leheletem apró felhőkként hagyták el a számat. Mikor szemem hozzászokott a sötétséghez, elindultam körbenézni valami száraz ruházat után, de mivel soha nem jártam a pince hátsó részén - meg úgy egyáltalán a pincében -, nem tudtam, mit hol találok. Hosszas kutakodás után az egyik sarokban egy ládára bukkantam, amiben érdekes holmikat találtam. Egy pár kényelmes lábbeli, több nadrág és a hozzá tartozó felsők, egy köpeny, valamint egy sál volt rendezetten összehajtogatva, mindegyik fekete - vagy legalábbis sötét - színű volt. Alattuk kitapogattam egy kis erszényt, amiben néhány aranytallér csörgött, mellette pedig egy tőr lapult. Hamar felöltöztem, bár nem tetszett az egyszerű viselet, de legalább már nem fáztam annyira. Elindultam a pince kijárata felé, ami a borházba nyílt, ott pedig az egyik ablakhoz osontam. Az elém táruló látványtól összeszorult a szívem, keserves sírásba kezdtem, patakokban folytak a könnyeim. Szeretett otthonomat hatalmas lángok vették birtokba, a tető több helyen beomlott már. Tisztán hallottam a tűz ropogását, valamint a városőrség kiáltozásait, amint még több vizet követeltek. Életem addigi minden pillanata a lángok martalékává vált, egyedül maradtam egy ismeretlen városban. Csak annyit tudtam, hogy a Háromlábú kutyát kell megkeresnem, de minek? A szüleim és Fafhen nélkül teljesen elveszettnek éreztem magam. Bekuporodtam két hordó közé, és onnan figyeltem a mindent elemésztő tüzet. Csak az öreg szavait ismételgettem, közben vártam a hajnalt, hogy elindulhassak a városba. Halálosan rettegtem a holnaptól, de valamiért bíztam Fafhenben - ha egyszer megmentett, másodszor sem fog cserben hagyni.