Gondtalan élet

Csak álltam a magas tükör előtt, és az új ruhámban gyönyörködtem. Selyemből készült a város egyik legjobb szabója által, fekete és lila színben pompázott, hatalmas uszálya volt. Egyszerűen imádtam minden részét, főleg a fűzőjét, mert olyan látványosan összenyomta a melleimet, mintha bele sem fértek volna. Anyám mindig azt mondta, hogy az istenek azért teremtették ilyennek a nőket, mert így könnyebb elcsavarni a férfiak fejét. Na, nem mintha szentírásként tartottam volna a szüleim szavát, de néha mondtak értelmes dolgokat is. Elvégre anyám sem az eszével csábította el az apámat, így talán valamivel alátámaszthatta néhány bölcseletét, ha nem is mindet. Annyira lefoglalt a tükörképem, hogy fel sem tűnt, valaki kopogott az ajtómon, de nem is érdekelt. Olyan kevés időt tölthettem magammal, mióta tizennyolc esztendős lettem, pedig imádtam foglalkozni bájos arcommal, mogyoróbarna hajfürtjeimmel, karcsú testemmel és persze formás domborulataimmal. Több mint valószínű, hogy magának Ranushának is ilyen teste volt fiatal korában. Végül meguntam az idegesítő kopogást, és mérgemben felkiáltottam:
- Először is hallottam!
- Siess, mert megérkezett a kérőd! - hallatszott anyám vékony hangja az ajtón túlról.
Igen, a kérőm. Azok a piperkőc ficsúrok csak rabolták az időmet, ezért nem foglalkozhattam magammal. Apám a fejébe vette, hogy férjet talál nekem, de azok a nyámnyila fiúcskák nem tudtak mást csinálni, csak összenyálazták a kezem és sületlenségeket fecsegtek. Senkit nem érdekelt a származásuk, meg hogy melyik családhoz tartoztak! Amelyik okosabb volt, az nem magáról beszélt, hanem rólam. Áradozott az égkék szememről, pisze orromról, telt ajkaimról, nem pedig a vagyonáról és a terveiről. Egyszer járt nálunk egy ifjú, aki verset írt a szépségemről, de azonnal kidobattam a bolondot, amint családról és gyermekekről kezdett beszélni. Az istenekre, ezt a testet nem azért teremtették, hogy magzatokat hordjon ki!
Anyám ismét kopogott párat, amivel az őrületbe tudott kergetni.
- Mindjárt megyek! - kiáltottam már kissé idegesen, majd perdültem egyet a tükör előtt.
- Az ifjú uraság már a kertben vár - jött kintről a hang.
Uraság? Fiatalon rangot szerzett magának? Gyorsan az ablakhoz siettem, ami pont a kertre és a végeláthatatlan szőlősre nézett, majd óvatosan kilestem, hogy szemügyre vegyem a kérőmet. Egy magas, vállas férfiú álldogált a kertben, éppen anyám virágait vizslatta. Fekete haját igényesen hátrafésülte, tarkójánál kunkori copfba fogta. Előkelő viselete ugyanolyan színű volt, mint az enyém, vagyis apám összebeszélt vele - mindig ezt csinálta, ha biztosra akart menni. Az arcát ugyan nem láttam, de első ránézésre úgy gondoltam, talán kezdhetek vele valamit.
- Nem illik ennyit váratni - szólt anyám kintről, és mondandója mellé újra kopogott, amitől aztán tényleg begurultam.
- Megyek már! - üvöltöttem, ahogy kifért a torkomon.
A kiabálásra még a kertben ácsorgó kérő is megfordult, és egyből kiszúrt az emeleti ablakban. Egy pillanatig csak meredten bámult engem, aztán elmosolyodott, végül intett felém. Ranusha ments meg, hol rejtőzött eddig ez a jóképű marha? Az ajtó felé fordultam, és a ruhához készült magassarkú cipőben tipegve megiramodtam kifelé. Anyám a világos folyosón várt rám, de ahogy kiviharzottam a szobámból, majdnem felborítottam. Két kézzel kapaszkodtam a szoknyámba, nem akartam megbotlani az aljában, mert abból csúnya esés lett volna. A felmenőimnek mániája volt hatalmas szobákat és termeket építtetni, így beletelt néhány percbe, amíg leértem a vendégfogadóba. Gyorsan összeszedtem gondolataimat, megigazítottam a hajam és a dekoltázsomat, felvettem egy bájos műmosolyt, aztán kihúzva magam elindultam kifelé. A kint várakozó vendég észrevehetően végigmért - ha a szemei kezet tudtak volna növeszteni, meg is fogdosnak -, aztán elém lépdelt, és mélyen meghajolt.
- Hanel cwa Tardon, a harmadik - szólt dallamos hangján, közben kezemért nyúlt, és lágy csókot lehelt rá.
- Belissa con Ralowen - feleltem remegő térddel, majd erőt vettem magamon. - Sétáljunk!
Hanel majdnem szó szerint beleütötte az orrát a mellembe, ahogy felegyenesedett. Bal keze a derekamra simult, jobbjával pedig megtámasztotta államat.
- Szépsége túlszárnyal minden képzeletet, kisasszony - mondta, miközben mélybarna tekintetét az enyémbe fúrta.
Na, így kellett volna kezdeni minden kérőnek! Ha nem tartotta volna az államat, biztosan elalélok - bár ezt a tömény illatszerek is okozhatták, amik áradtak a ruhájából. Pillanatnyi zavaromat szétterelve nyugodtságot erőltettem magamra, Hanelt megjutalmaztam egy kedves mosollyal, aztán elhátrálva kezei közül megindultam a faragott kövekből kirakott ösvényen, ami a szőlős és a borház felé vezetett. Kérőm lelkes kiskutyaként jött utánam, mindvégig rólam áradozott. A névtelen kis lánykák már rég elolvadtak volna tőle, de bennem volt annyi tartás, hogy nem vetettem magam egyből a karjai közé. Én nem értem be üres fecsegéssel, csupa olyan dolgot mondott, amit én is tudtam magamról. Apám alaposan felkészítette, de biztos voltam benne, hogy annak a - kívülről szinte tökéletes - féleszűnek is akad valami hibája. Szép lassan elértük a borházat, ami nem minden kérővel sikerült. Nagyjából minden tizedik ficsúrnak volt szerencséje, hogy elsétálhatott velem a borostyánnal benőtt épületig.
- Hagyd a szép szavakat, beszélj magadról! - utasítottam Hanelt.
- Nem érdemes rám pazarolni a szót, kisasszony.
- Szépségemben biztos vagyok, mivel ezzel nőttem fel, de rólad semmit sem tudok. Beszélj hát magadról!
A borház lugasa alatt - mint mindig - Fafhen várakozott, hogy borral kínáljon minket. Jól is jött az ital, mert másképp nem bírtam volna ki Hanel locsogását. Egy-egy pohár szűzleánnyal a kezünkben leültünk a számunkra megterített asztalhoz, amin különböző sütemények voltak.
- Szóval a teljes neved Hanel cwa Tardon, a negyedik - kezdtem a vallatást.
- A harmadik, kisasszony - szólt közbe szemtelenül.
Talán azt utáltam mindig is a legjobban, ha kijavítottak. Elkezdett rezegni a léc.
- Mennyi idős vagy?
- Huszonhat esztendős volnék, kisasszony.
- Nahát, ilyen fiatalon lettél egy kisebb család vezetője?
- Igen, apámat idő előtt magához hívta Sors isten - hangjában szomorúság hallatszott.
- Ez sajnálatos hír. - Próbáltam együttérző lenni, nem sok sikerrel. - Mi történt vele?
- Szétmarcangolta két viador - válaszolta halkan, majd elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.
Látványos színészkedés volt, meg kellett hagyni. Az árva fiú, aki elveszítette apját, de cserébe egy egész családot örökölt.
- Ez szörnyű! - kezemet a szám elé emeltem, mint egy rémült kislány. - Tragikus baleset!
- Ez gyakorta megesik a családunk tagjaival, a nagyapám is hasonlóképp végezte - fokozta Hanel.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Hogyan lehetett ilyen szerencsétlen valaki, hogy több családtagját is ugyanúgy veszítette el? És akkor elkezdtek összeállni a mozaik darabkái.
- Mondd csak, mivel foglalkozik az általad vezetett család? - kérdeztem gyanakodva.
- Kutyák tenyésztésével, főleg viadorokat tartunk, de kevés a jó kiképzőnk. Ezért gyakorolom magam is ezt a mesterséget.
Szemem elkerekedett, hírtelen azt sem tudtam, sírjak, nevessek vagy üvöltsek, de végül az utolsót választottam.
- Hogy micsoda? Ocsmány kutyákat tanítasz a gyilkolásra? Te megőrültél! Nincs akkora vagyonod, amivel rávehetnél, hogy összekössem veled az életem! Kotródj a szemem elől, te bájgúnár!
Hanel teljesen elsápadt, szerintem még levegőt sem mert venni. A világ minden haragját rázúdítottam volna, ha nem jelenik meg Fafhen. Az öreg tekintete szavak nélkül is érthetően a tudtára adta annak a szerencsétlennek, hogy ideje volna távozni, ha lehet azonnal. Hanel úgy elinalt a kerten keresztül, mintha őt is viadorok kergették volna. Mikor sikerült lehiggadnom, önelégült mosollyal dőltem hátra a fonott karosszékben, fülem mögé igazítottam kósza hajtincseimet, végül belekortyoltam a poharamba. Fafhen fejcsóválva fordult felém, majd leült velem szemben.
- Mire jó ez, kisasszony?
- Lehet, hogy beteges élvezet járja át a testem a menekülő ifjak láttán - válaszoltam nevetve, amire a lakáj is elmosolyodott a bajsza alatt. - Igyál te is egy kicsit! - böktem Hanel pohara felé.
- Tudja nagyon jól, hogy nem tehetem.
- Te a komornyik vagy, aki a mi házunkban szolgál, igaz? - kérdeztem résnyire szűkült szemekkel, csak a móka kedvéért.
- Igaz, kisasszony.
- Ezek szerint az én szavam is parancs, így van?
- Így van - bólintott Fafhen.
Imádtam az öreget, már jóval a születésem előtt is apám szolgálatában állt. Vicces volt látni, hogy a horgas orra alatt egyre nagyobb lett a bajsza, míg fejéről kihullott minden hajszála. Apám mindig azt mondta, miattam lett ilyen kopasz szegény, amin maga Fafhen is jókat nevetett. Ismerte az öreg a tréfát, ezért néha jókat lehetett mulatni vele - vagy éppen rajta. Belekortyoltam a finom borba, aztán megnyaltam ajkamat, közben sejtelmesen Fafhenre pillantottam.
- Ha mindez valóban így van, akkor én, Belissa con Ralowen megparancsolom neked, hogy igyál velem egy pohár bort!
- A parancs az parancs, nincs mit tenni - válaszolta az öreg, majd felemelte a poharat. - Mire iszunk, kisasszony?
- A gondtalan életre - feleltem határozottan, majd én is felemeltem a poharamat.
Koccintás után a földre öntöttünk egy keveset a borból, majd mindketten belekortyoltunk a vörös italba.