Társak

A sérült fekete sárkány lassan, bicegve jött elő a hegy oldalában nyíló barlangból. Gyengén terült el a földön, majd nagyot fújtatva megpihent. Több sebből vérzett, szárnyain hatalmas vágások éktelenkedtek. Az orrából kiáramló levegő fel-felkavarta a port, amit a hegyi szél vitt tovább a völgyben. A barlanghoz vezető keskeny ösvényen egy dúdoló fiú tűnt fel. Vállán foltozott zsákot cipelt, de amint megpillantotta a sárkányt, azonnal ledobta terhét, és odarohant.
- Aggaro, mi történt veled? - kérdezte kétségbeesetten.
- Katonák voltak itt - válaszolt a sebzett bestia erőtlenül. - Azt hitték, kincset őrzök, ezért rám támadtak.
- Hányan voltak?
- Hárman.
- És hogyan tudtak így elbánni veled? - kérdezte meglepetten a fiú.
A sárkány felemelte fejét a földről, majd a hang irányába fordult.
- Elvették a szemem világát, Zai - felelte.
- Az istenekre! - a fiú közelebb lépett, és megérintette a sárkány vérmocskos fejét. - Ellátom a sebeidet, rendbe fogsz jönni!
- Ne fáradj, fiú, nekem már lejárt az időm.
- Nem súlyosak a sebeid, hamar meggyógyulsz. Hozok füveket az erdőből.
- Nem látok, Zai! - csattant fel Aggaro, és elfordította a fejét.
A fiú megölelte a sárkány vastag, pikkelyes nyakát. Hosszú percekig maradtak úgy, mindketten mozdulatlan szobrokká váltak, de végül Zai megtörte a csendet.
- Majd én leszek a te szemed!
- Én nem vagyok hátas, te pedig nem vagy sárkánylovas.
- Két napra innen van egy kis kolostor, ahol néhány sárkány is él.
Aggaro feltápászkodott, aztán a sziklaterasz széléhez bicegett. Mélyen beleszagolt a levegőbe, fejét az ég felé emelte. Zai csak ekkor látta meg barátja üresen tátongó szemgödreit, és a pofájára száradt vért.
- Addig a kolostorig csak akkor juthatunk el, ha repülünk.
- Ha odáig eljutunk, akkor máshová is! - bíztatta a fiú.
- Te leszel a lovas, én a hátas? - kérdezte Aggaro.
- Nem, többek leszünk - lépett mellé Zai.
- Többek?
- Én a te szemed, te az én szárnyam.