Éjszaka a temetőben

Két csuklyás alak suhant át a sírkert kapuján. A sűrű köd elnyelte a hold ezüstös fényét, ezért a temető őr nem vette észre őket. A díszesen megmunkált sírköveken túl a szúrágta fakeresztek erdeje nőtt, amiket évek óta nem látogatott már senki. Az egyik jelöletlen földkupacnál állt meg a két alak, aztán levették a csuklyájukat. Mindketten fiatal, sápatag fiúk voltak, arcukat ősz haj keretezte. Az egyiknek fekete kendő takarta szemét, a másiknak szájtól nyakig tűzfolt éktelenkedett az arcán.
- Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - kérdezte a kendős.
- Azt mondta a mester, hogy ez a legjobb módja a gyakorlásnak.
- És akkor most ki akarod ásni ezt?
- Dehogyis! Majd kiássa magát! - nevetett a tűzfoltos, aztán csendre intette társát.
Letérdelt a földkupac elé, feltűrte sötét köntösének ujját, és egy varázskört rajzolt a levegőbe.
- Ez biztonságos? - kérdezte a szemkendős, hangjában ott csengett a félelem.
- Anrei, ha zavarsz, akkor nem fog sikerülni! - csattant fel a másik, aztán szitkozódva újrakezdte a varázslatot.
A körbe rúnákat írt az ujjával, amik szürkés derengés után eltűntek a földben.
- Sikerült? - érdeklődött Anrei néhány perc várakozás után.
- Vedd le azt a rongyot,és meglátod!
- Horen! - dobbantott a fiú a lábával, aztán sértődötten elfordult.
- Ne haragudj! - társa felállt a földről, majd leporolta a térdét. - Mindig elfelejtem, hogy még nem gyógyultál meg teljesen.
- Nem számít - mondta Anrei fejrázva.
A kis földkupac mozogni kezdett, halk hörgés hallatszott alóla. A fűcsomók kifordultak a helyükről, a két fiú orrát megcsavarta a rothadó hús szaga. Egy csontsovány kéz nyúlt ki Horen felé, közben feltűnt egy betört koponya is, amiről már foltokban lerohadt a bőr.
- Na, mi történik? - kérdezte Anrei izgatottan.
- Valami feléledt! - örömködött Horen, aztán megragadta a hadonászó kezet, hogy kisegítse teremtményét a földből, de csak a vézna testrészt sikerült kirántania. - Mindegy! Majd visszakapja, ha sikerült kimásznia - legyintett a végtaggal.