Anamon, az őrangyal

A havas hegyoldalon két alak haladt felfelé. Szerencséjükre a hóvihar már egy napja elvonult, így csak a gyilkos hideggel kellett megküzdeniük.
- Sokat kell még mennünk? - kérdezte a hátul sétáló, egy fekete hajú lány.
- Ne izgulj, Anamon! - felelte az előtte lépdelő magas fiú. - A gerincen túl van egy kis falu,úgy két napi járásra innen.
- Két nap? Az még messze van! - háborodott fel a lány. - Addigra éhen halunk!
- Ne viccelj már! - nézett hátra a társa. - Van még a táskában élelem, azzal kibírjuk odáig.
- De remélem ezek nem olyan félőrültek, mint azok a barlanglakók voltak.
- Nyugodj meg, ők egyszerű vadászok - válaszolt nevetve a fiú.
- A múltkor csak egyszerű favágók voltak - jegyezte meg gúnyosan a lány.
- Nem történt semmi baj, túléltük.
- Ha én nem vagyok ott, te már halott lennél! - kiáltotta Anamon.
- Ezért vagy te az én őrangyalom - fordult hátra mosolyogva a fiú, majd szaladni kezdett a térdig érő hóban.
- Állj meg! - szólt az utasítás. - Nem fogok rád várni, ha megállsz pihenni!
Társa hangosan nevetve dőlt bele hóba, aztán kezét és lábát mozgatva csinált egy hóangyalt, majd izgatottan ugrott fel, hogy megnézze alkotását.
- Astrias, te olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek - mondta fejcsóválva a lány, mikor mellé ért.
- Én csak élvezem ez életet - válaszolt a fiú, majd egy hatalmasat kiáltott. A hang hatására a hegyoldal meredekebb részéről hangos morajlással megindult egy nagy hótömeg. Mindketten elsápadva, kerek szemekkel figyelték a feléjük tartó lavinát.
- Remélem, hogy egy démon fogja felfalni a lelked, te szerencsétlen - nézett a társára Anamon.
- Még az is meglehet - felelte mosolyogva a fiú.
A lány ledobta magáról vastag bundáját, majd a semmiből kitárta hófehér tollas szárnyait. Megragadta Astrias vállát, magához rántotta, aztán hátat fordított a zúgó hógörgetegnek, összehúzta magát és pajzsként maguk köré vonta hatalmas szárnyait.